I.

Az életfa a legösszetettebb és legegyetemesebb jelentésű minden növényi ábrázolás közül. Utal életre és halálra, az örök fejlődésre és növekedésre, a folytonos megújulásra. A mélylélektan a gyökér, törzs, korona hármasát az ösztön-én, én, felettes-én kifejeződéseként értelmezi. Az életfa jelképezi a föld ég felé törő életerőit, a földi élet Isten közelségébe törekvő vágyait és hajtásait. A fa törzsével, ágaival, gyökereivel az égi, a földi, a föld-alatti világgal való kapcsolatkialakítás jelképe.

Ősvallásunk legalapvetőbb rendszerezési formája, ábrázolásának világszinteket összekötő jelentésében eleink a világmindenség isteni rendezési elvét látták, amelyet “világfá”-nak neveztek.

A táltoshit világfáját a következőképpen írták le a 20. század elején a régi mondákat ismerő öregek:

„Van a világon egy csudálatos nagy fa, amelyiknek kilenc elhajló ága van, mindenik egy-egy erdővel vetekszik. Ha elkezdenek kavarogni, imbolyogni, onnan támad a szél. Olyan csudálatosan nagy fa ez, hogy nemcsak a hold jár el az ágai között, hanem a nap is. De ezt a fát csak az leli meg, hogy hol van, merre van, aki foggal született, oszt kilenc álló esztendeig nem vesz a szájába tejnél egyebet. Az meg tudnivaló, hogy a táltos az ilyen. Mert ez a csudálatos nagy fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományos férhet hozzá.”