III.

A szemdísz a népi díszítőművészet legfőbb, több száz alakban képviselt, örökéletű díszítő eleme. A hun-avarkori sírok leleteitől az Árpád-koron át folyamatosan jelen van a magyar „turáni” ornamentika legrégebbi Kárpát-medencei emlékei között.

Nyelvünkben minden kenyeret adó gabonának szeme van. A búzaszem csak vetéskor lesz vetőmag, amikor új növényt teremt. A magból kelt fának is van szeme: az a rügy, mely szemzéssel más fára telepítve fejlődik tovább. A mag a szaporítás műveletében a megtermékenyítés, az új élet létrehozásának eszköze, a teremtő erő, míg a szem a tápláló, a fenntartó erőt fejezi ki.

A szimbolikus jelentésű szemalakok nagy része csupán díszítő elem, a rombusz kivételével, mely ma is a női szemérem, a továbbképző életerő jelképe.

Hazai díszeink szemben álló és oldalról nézett szemalakjai, illetve ezeknek félholdat, S alakot és hullámos szárat képező változatai és elrendezése mellett legelterjedtebb mód új alak képzésére a szemhéjak megtöbbszörözése. Így válnak a szemalakok a díszítési formaismétlés miatt annyira növényszerűvé, hogy gyakran virágnak hihetjük őket. Új díszítő alak létesítésének másik módja, hogy az egész szemet - akár a többszörös szemhéjjal együtt - átforgatják a saját tengelyén. Az így létrejött szimmetrikus alakzat legfontosabb értelmezése pedig az isteni oltalmazás, védelem, a „Vigyázó két szem”, melyet a festett tányéroktól és bútoroktól a hímzésekig mindenfelé fellelhetünk a magyar népművészetben, vagy a mai napig találkozhatunk vele a székely Babba-Mária kultuszban.

A butella szemdíszének eredetije egy regölyi csuklós övdísz kezdetlegesebb mintázatának szűrhímzésen továbbfejlesztett változata.